A mai napon tragédia történt: behalt a laptopom. De úgy totál. Már a levegőben volt a katasztrófa egy pár napja, csak nem vettem elég komolyan az intő jeleket. Több eszem is lehetett volna, mivel ez  már másodszor fordult elő, még gondoltam is rá, hogy legalább az adatokat ki kéne írni egy-két DVD-re, mert baj lesz itt, nem is kicsi. De hát nem tettem, mindig csak halogattam, mondogattam magamnak, hogy "majd holnap". Meg is lett az eredménye: épp a Youtube-on nézegettem videókat, amikor egyszer csak kaptam egy szépséges kék monitort, aztán leállt az egész hóbelevanc. Nincs kedvem részletezni, mit kínlódtam ma egész délután, hogy használható állapotba juttassam a gépemet, elég csak annyi, hogy minden lehetséges módszert kipróbáltam, indítás normál módon, indítás csökkentett módon, ilyen-olyan javítási lehetőségek, de odáig sehogy nem jutottam el, hogy a cuccaimhoz hozzáférjek. Végül hallgattam a "Press F11 for Recovery" felszólításra, és más megoldás nem lévén, visszaállítottam mindent az eredeti állapotra. 

Így lett egy "majdnem szűz" gépem, bár ahogy látom, az E meghajtó nagyjából megmenekült. Ez mondjuk nem nagyon vigasztal, mivel már régen leszoktam annak a használatáról a kevés hely miatt. Érzékeny búcsút vettem a fotóimtól, jegyzeteimtől, naplózott beszélgetéseimtől, filmjeimtől és zenéimtől. De ami a legjobban fájt, hogy a "könyvem" is elveszett. Hónapokkal ezelőtt elkezdtem írni egy kisebb regényt, ami egyelőre ugyan csak pár félkész fejezetből, és egy befejezett fejezetből állt, de úgy éreztem, jó az, amit csinálok, és nem kis munkám volt benne. A filmeket, zenéket nem sajnáltam, ezeket hamar meg tudom újra szerezni, de a saját szellemi termékem... Na azt sehonnan nem kapom már vissza. 

Ezen kívül fájdalmasan érintett, hogy a kedvenc játékom, a Burger Time Deluxe is az enyészeté lett. Pedig már majdnem a végénél tartottam. 

Olyan most a laptopom, mintha sose használta volna senki. Na oké, már nem egészen olyan, az Explorert első dolgom volt Chrome-ra cserélni, illetve vírusirtót leszedni, de ezen kívül tényleg olyan az egész, mint valami sivatag. 

 Ma elgondolkodtam rajta, hogy mikor is ettem utoljára húst. Asszem akkor, amikor beköltöztünk az új lakásba, és a fagyasztott husik közül néhány kicsit kiolvadt. Azaz kb. 25 nappal ezelőtt. Na jó, párizsit azért ettem, de azt sem mostanában. Pedig semmiféle elveimmel nem ellenkezik a húsevés, van is még a fagyóban ez-az, de őszintén szólva én ANNYIRA utálom fogdosni a nyers húst, arról nem is beszélve, hogy mennyit kell vele pepecselni, hogy általam is fogyaszthatónak minősítsem, azaz ne maradjon rajta semmi "fehér izé". 

Másodsorban, ha rá is szánnám magam, hogy valami húsos ebédet főzzek, akkor jön a következő dilemma: tejföl és tejszín nélkül? Jó, nem állítom, hogy kóser konyhám lenne, inkább csak amolyan "gyakorlás" ez még nálam, de már hónapok óta nem készítettem olyasmit, amit egy igazi kóser konyhán sem készítenének. Ja, nem vagyok amúgy zsidó - csak majd szeretnék, mindegy, most ebbe ne menjünk bele, majd talán valamikor írok erről is - de attól még az étkezési megkötéseket hellyel közzel betartom. Na de akkor eleve nem is jó az a hús, amit én a húsboltban megveszek, és most nem csak arra gondolok, hogy mindent ugyan azzal a késsel vagdincsolnak, de még a csirkemellben is szemmel láthatóan alvadt vérdarabkák vannak. Jó jó, igazából részemről azért egyértelműen arról van szó, hogy a vagy tej, vagy hús kérdésben kizárt, hogy ne a tej nyerjen. Korábban is csupa olyan húst készítettem, mint pl. sajttal töltött pulyka, tejszínes csirkemell, tejfölös szelet, stb. Mióta ezeket kiiktattam, nincs is kedvem húst enni. Maradok a sajtos tésztánál, a tejföllel habart főzelékeknél (és kinek is kell az a feltét, gyerekkoromban is üresen vagy tojással ettük), vagy ha már itt tartunk, a spagettinél, amit szintén hús nélkül csinálok, így nem is tudom, hogy nevezhető-e spagettinek (nem vagyok egy gasztro-mágus, csak szeretek főzni, meg enni), igazából csak tészta meg egy iszonyúan fokhagymás paradicsomszósz. 

Na ennél azért kicsit több van a tarsolyomban, de a lényeg, hogy marhára nem hiányzik a hús a főétkezésekből, pedig nem is tudatosan kerülöm, legalább is nem úgy, hogy innentől kezdve nem eszünk húst, csak egyszerűen sokkal jobban szeretem azokat az ételeket, amikben valamilyen tejtermék van. 

Csak a csemete miatt aggódom picit, mert azért ugye neki kéne a husi, nem? Na de ő meg egy külön szám az evés terén. Bölcsiben mindent, itthon semmit. Na ja, csak szünet van, ráadásul majd csak oviba fog már menni, szóval szeptemberig vagy megtanul fotoszintetizálni, vagy hajlandó lesz enni valamit. Nála az ebéd kb. az üres kenyeret jelenti, meg a csemegeuborkát magában, esetleg a sajtot magában. Ma volt némi sikerélményem, mert hajlandó volt enni a spagettiből, sőt, kért is még. Még régebben sokszor próbálkoztam azzal, hogy valami húsos ebédet teszek elé, de nem kérte. Igaz, sok más dolgot sem kért már, így a borsófőzeléket, a sajtos makarónit, vagy a hatalmas műgonddal elkészített, mindenféle finommal töltött csirkét sem. Ja, hopp, a csirke az hús :D Csak azt nem értem, mit csodálkozom, hiszen szakasztott ilyen voltam gyerekkoromban. A hús nekem maximum a virslit, a párizsit és a csibelábat jelentette, mást nem voltam hajlandó megenni. Akkor ugyan mit is várok a saját fiamtól? :) És lám, milyen szép darab felnőtt lettem :) Na jó, nem vagyok olyan NAGY, de beteg sose voltam szinte, akkor talán neki se lesz baja a degenerált étrendünk miatt (talán említettem korábban, amikor 3 vagy 4 napig borsófőzeléket ettem csak és kizárólat - na azt egyedül követtem el, Csemete ebből kimaradt, ő a bölcsiben kapott normális kaját). De most indulok borsóbeszerzésre, mivel rájöttem, hogy már milyen régen volt az étlapon :)

Az egész úgy kezdődött, hogy egy barátnőm nagy boldogan újságolta, hogy finnül fog tanulni ősztől, amit már régóta szeretett volna, és most kurzusként fel tudja majd venni. Megnéztem az etr-ben, tényleg indítottak tavaly is finn nyelvi kurzust, meg biztos korábban is. Persze az ősszel indulókat még nem lehet látni, de nyilván lesz megint. 

Én viszont kissé elszomorodtam - bár nem tudom, miért, hiszen semmi újdonság nem volt ebben számomra -, hogy a héber nyelv sehol nem szerepelt sem tavaly, sem azelőtt. De hát tudtam ezt eddig is, sőt, a város összes nyelviskolájának honlapját végignéztem már hónapokkal ezelőtt, meg szúrópróba-szerűen meg szoktam őket nézni, hátha... De semmi. 

Aztán néha vannak nekem ilyen felismeréseim, mint pl. az, hogy bizonyos dolgokat tényleg csak KÉRNI kell, mert néma gyereknek ugyebár az anyja se... Így volt ez most is, amikor rászántam magamat, hogy írok egy e-mailt az idegennyelvi lektorátusnak, hogy látnak-e esélyt egyáltalán arra, hogy valamilyen formában tudjak (modern) hébert tanulni, és meglepett a válasz, miszerint ott meg pont arra vártak, hogy legyen érdeklődő, mert bizony szeretnének ilyen kurzust indítani. Ha lesz tanár hozzá, akkor elvileg kurzus is lesz, és ha lesz kurzus, akkor már van is hozzá két leendő hallgató, mert jönne velem egy másik barátnőm. Bár nem tudom, hogy tényleg így van-e (remélem igen), azt az infót kaptam, hogy nyelvi kurzushoz elég, ha minimum ketten jelentkeznek. Nos, az már megvan. 

Oké, én nagyon büszkültem itt magamra, hogy úgy 10 betűt magamtól is megtanultam a netről, meg néhány szót el tudok olvasni, le tudok írni, ki tudok ejteni, de azért ez nagyon kínkeserves volt így tanár nélkül. Most nagyon bízom benne, hogy szeptembertől nekikezdhetek a rendszeres, tanár segítségével történő tanulásnak. 

Ilyen az igazi gyerekláb, ha már egyszer nyár van, és vakáció. Koszos, és persze csupa kék-zöld folt :)

Nekem meg jelenleg a világ összes almás Borsodija sem lenne elég, de sajna csak egy van. Áhh, pedig a tegnapi nap után pláne kijárna még úgy négy vagy öt. Tegnap, életemben először, elhagytam a pénztárcámat. Más kérdés, hogy meglett, de húúú.... ez rémes volt, nem kívánom senkinek. Városban sétálgatás, ahogy azt kell, ugye hát itt a nyár, meg a szünet. Utolsó állomásként bementünk egy pékségbe ásványvizet venni. Utána séta-méta a buszhoz, irány haza. Utolsó előtti megállónál vettem csak észre, hogy a pénztárcám sehol nincs. Leszállás, visszamenő busz persze abban a percben ment el, és lévén szombat, a következő 20 perc múlva indult csak. Épp 20 perc volt hétig, a pékség ugyanis akkor zár eme napokon. Na, gyereket kézen húzva loholás vissza a belvárosba, és bár ilyenkor nem szoktam cigizni, mert namár, mit is gondolnak a hiperanyukák ha látják, de akkor rá kellett gyújtanom, mert úgy éreztem, szétvet az ideg. Még gondoltam is magamban, hogy most állítson meg egy közteres, vagy egy rendőr, hogy mit dohányzom én a belvárosban, próbáljon csak megbüntetni, úgysem tud, és ha nem tetszik, még az arcába is ordítom, hogy ha enged visszarohanni a pénztárcámért, utána ha úgy tartja kedve, hát büntessen meg nyugodtan. Közben mantráztam egyfolytában: "nem is a pénz, mert alig van benne, de basszus, a KÉT bankkártya, a személyim, a lakcímkártyám, a gyerek lakcímkártyája, a TAJ-kártyám, meg a gyereké is, az adókártyám, a könyvtárkártyám, a diákigazolványom, a jó életbe, ezt állatira nem akarom mind újracsináltatni, nem és nem". Asszem ezt úgy tíz alkalommal szavaltam el, mire odaértünk, öt perccel hét előtt, amikor szerencsésen visszakaptam a tárcámat hiánytalanul a pultoslánytól. Hát mit mondjak, nem kis megkönnyebbülés volt. Anyukám arcán nem láttam viszont az őszinte örömet, merthogy odafelé még őt is felhívtam, hogy mostazonnal induljon el ő is, mert mi van, ha nem érek oda hétig (és ugye tényleg nem sokon múlt), és ha előttem ér oda, mondja meg a boltban, hogy a hülye lánya itt hagyta a tárcáját, és már épp erre nyargal, de lehet, hogy nem ér ide. Egyszóval, nem volt boldog, hogy a város másik feléből bekocsikázott, tök potyára. 

Nade, mi ebből a tanulság? Talán az, hogy aki hülye, annak úgy kell, vagy az, hogy tán az, hogy legközelebb viszek magammal vizet. Ja, befejezésként, még itthon, vagyis itt a környéken egy akkorát zakóztam a betonlépcsőn, hogy öröm volt nézni. 

Ehhez képes a mai nap kismiska volt, csak igen fárasztó, egy délután aludni nem akaró gyerekkel, vasárnap nyitva nem lévő boltokkal, és hajból való homokkimosással. De azért ez már bejövős volt :)

Hmm, múlt héten csak egy napot tudtam menni, és nem is bántam. De holnap ismét vár rám a kukoricaföld. Hurrá... Mindegy, a pénz mindig jól jön, szóval azért annyira nem sír a kicsiny szám.  De ebben a melegben még itthon heverészni is lusta vagyok (azért az már egy szint), nem ám, hogy még valami fizikai aktivitást mutatni. Nem baj, fogyi-tábor vol. 2. 

Amúgy tényleg megkukulok már ebben a melegben, ez ELVISELHETETLEN! Ma annyit tettem, hogy fel-alá járkáltam a lakásban, és egy vizes ronggyal csapkodtam magam. Kéne ide olyan permetkapu, amilyen a belvárosban van, azt tegnap elmentünk csekkolni, áhhh, egész nap tudnék ácsorogni alatta. Egyszem gyermekem meg is ígérte, hogy ha nagy lesz, akkor vesz nekem olyat :) Mondjuk mindenről megígéri ugyan ezt, amire azt mondom, hogy tetszik :) Eddig van a listán egy piros cabrio Cadillac, egy tengerparti luxusvilla, egy új konzervnyitó, egy Stephen King könyv és egy Chloé táska :) Kíváncsi vagyok, milyen képet vág majd, ha 30 éves korában emlékeztetem rá, hogy mit is ígért :D

Ma történetesen hajnali négykor keltem, ugyanis innen kicsit messzebb van a melós busz, mint a másik lakásból. Széjjel van vágva a kezem (elnézést a tökéletesen magyartalan mondatszerkesztésért, de nincs rá kapacitásom, hogy szebb formában írjam le), mert ugye a rohadt kukoricának vág a levele. Még mindig ugyan azt a rohadt táblát nyomatjuk, holnap pont egy hete. Címer már nincs benne, most csak csekkoljuk, hogy hol maradt esetleg mégis. Ennél unalmasabb nincs a világon, ráadásul tré meló ez a rész, mert a beletört címereket kipiszkálni nem egy leányálom. Ja, és ma cca 13 embert rúgtak ki, csak az én csapatomból. A többiből még ki tudja mennyit. Rám még nem került sor, nem tudom, hogy ennek örüljek-e vagy inkább se. Jó jó, kell az a rohadt pénz, és igazából azt a részt, amikor ténylegesen címerezünk, még szeretem is, de azt, amit ma csináltunk, hát mocskosul utálom, ráadásul nem tetszik az a műsor, hogy felkelek hajnali négykor, és mire hazaérek, már jobb esetben is öt óra van délután. Ha az lenne a szándékom, hogy napi 8 órát aludjak, pontban este 8-kor le kéne feküdnöm, azaz összesen 3 órát töltenék úgy itthon, hogy ébren vagyok. Az mi? Hát az semmi. Arról nem is beszélve, hogy az ujjaim mellett (amik jelenleg full sebesek, véresek) tiszta piros a lábszáram (gumicsizma áldásos hatása), piros a szemem környéke, mert ott is vágnak a levelek, és szintúgy piros a nyakam és még alatta is, hiába a kendő. Ja, és tenyérnyi darabokban hámlik a bőr a talpamról.

Most komolyan, nem hisztizni akarok, de mikor fogok én pihenni? Mármint ez a rohadt címerezés pont addig tart, amíg bölcsi is van. Utána ugyan pihenhetnék, de ezt egy majdnem négyéves mellett nem nagyon lehet. Oké, biztos én vagyok szar szülő, de nagyon tudnám értékelni, ha legalább 3-4 napom lenne úgy a nyárból, hogy reggeltől délutánig a saját dolgaimmal foglalkozhatok, pihenhetek, stb. Jó, volt ilyen, amíg nem dolgoztam, de én konkrétan ezt a tetves munkát akarnám kipihenni.

Ma már azzal jöttem haza, hogy én holnap tuti nem megyek dolgozni. De azért na, megyek, mert tényleg kell az a rohadt pénz. Viszont a szerdát skippelem, ez fix.  

 És lám, mégis van netem :) Azért na, látszik, hogy ez egy más környék, még wifi is van. Majd ha bekötik a rendes netet, akkor dobok fel képet is az új kéróról, nekem nagyon tetszetős, csak még nem igazán vagyunk kipakolva.

Még kb. két óra, és itt vannak a szállítók, a tányérok meg még nincsenek elcsomagolva. Igaz, még el sem mosogattam :) És még enged lefelé a hűtő is. Jelentem: káosz a köbön. 

Ja, és egy óra múlva itt lesz anyukám (vagy csak fél óra?), ha ezt meglátja, asszem egy kibelezés kilátásba helyeződik majd :)

De a lényeg: most vagyok itt utoljára, aztán végre búcsút inthetek ennek a retek lakásnak!!

 Uff, én beszéltem :P

Na de mi van már velem? Én sem értem lassan saját magamat. Hát hol van már egy jókiállású férfiember, akibe bele lehetne szeretni? Talán nem is létezik ilyen? 

Jó, most mondhatnám azt is, hogy férjhez akarok már menni, mert tényleg akarok, de első körben tényleg megteszi az is, ha felbukkanna egy úriember, akibe beleszeretek. Nem arról van szó, hogy unatkozom (pedig de), mert itt a költözés, a kukorica, meg minden, hanem hát azért mégis, akkora szeretetkészletet halmoztam már fel az évek alatt, hogy abból adnom kell valakinek. És azt hiszem, sem a bútorszállítók, sem a kukoricák nem tudnák kellően értékelni, meg hülyén is venné ki magát a dolog :)

Fölös energiáim levezetésére mondjuk tökéletes egyelőre a címerezés, hát ott tényleg elfáradok rendesen, nyugisabb perceimben meg keményen tanulok héberül - már amennyire így egymagamban, tanár nélkül tudok. Hja, ha nagyon belehúzok, netán talán jövő nyárra már egy épkézláb mondatot is össze tudok rakni, na de akkor engem meg nem állít senki, én biza megyek Izraelbe :) Na nem örökre, csak 1 hétre (ha nyaralni megyek), vagy 1-2 hónapra (ha dolgozni megyek). Dolgozni sok szempontból jobb lenne. Már csak azért is, mert az már eleve több kint tartózkodást jelent, meg nem utolsó szempont, hogy azzal pénzt lehet keresni, a nyaralással meg leginkább csak költeni. Hátránya viszont, hogy a fiacskámat tényleg hagyjam itthon 1-2 hónapra? Nem vagyok én az a para-anya, aki sehova nem megy a gyerek nélkül, én lazán elmegyek fesztiválra is, vagy barátnőkkel Balatonozni egy hétre, nincs abban semmi, de azért egy hónap?? És az még csapvízre is kevés, azért ha az ember külföldön akar némi pénzt leakasztani, akkor oda legalább két hónapra kimegy, de inkább többre. Ilyen szempontból inkább csak nyaralni kéne kimenni, csak arra meg honnan szedem én a pénzt? Most megnéztem mindkét zsebem, de amit találtam, az még egy szendvicsre sem elég a reptéren, nem ám hogy jegyre. 

Pedig ki tudja, lehet, hogy pont ott várna rám az a bizonyos nagy szerelem. Igaz, az várhat rám bárhol máshol is, ahol emberi élet fellelhető, csak nekem most az a rögeszmém, hogy "na majd Izraelben". Meg oda már amúgy is el KELL mennem. Most biztos valami elkényeztetett nyafogógépnek tűnök, de azt komolyan mondom, hogy velem még nem fordult elő az, hogy ha valamit nagyon akartam, azt ne kaptam volna meg. Vagy mert addig addig kértem, követeltem, amíg meg nem kaptam, vagy azért, mert ténylegesen meg is dolgoztam érte, de a lényeg, hogy valamilyen úton módon mindig elértem, hogy az legyen, amit én akarok. Ezen a rendszeren nem kívánok változtatni :)

 Az elmúlt két napban a mezőgazdasági munka örömeivel ismerkedtem, ma viszont itthon vagyok, így van időm írni is minderről. Első nap, amikor hazaértem, azt gondoltam, hogy ez kibírhatatlan, meg fogok pusztulni, kész vége, nem csinálom tovább. Na persze azért mentem másnap is, és rá kellett jönnöm, hogy ez JÓÓÓÓÓ!!! 

Na persze nem annyira, de azért akkor is jóóóóóóó!!!! Szó mi szó, mire hazakeveredek, tipikus melós-szagom van, retkes vagyok, és fáj minden porcikám, de szeretem ezt csinálni. Egy sor kb. 1 km hosszú, arra már nem vállalkoztam, hogy megszámoljam, hány növény van egy sorban, de biztos rengeteg sok. Őszintén megmondom, én valójában szeretek monoton munkát végezni, ha fizikai munkáról van szó. Főleg így, hogy közben zenét hallgatok. Na kérem, telót teleraktam Matisyahu számokkal (amúgy is óóóriási nagy kedvencem), és a tegnapi nap nótája a következő lett:

Azt hiszem, egészen passzentos is ehhez a munkához. Rá kellett arra is jönnöm, hogy ha a megfelelő zenét hallgatom, gyorsabban megy a meló. Mármint nem az időt érzem úgy, hogy gyorsabban telik, ahhoz bármelyik kedvenc zeném tökéletes, hanem egyszerűen vannak számok, amik megadják a tempót. Ja, ez a másik: 

Azt amúgy sem tudom elégszer elmondani, hogy Matisyahu zenéjét mennyire nagyon nagyon nagyon nagyon szeretem. Bármilyen hangulatomhoz rendelkezik hozzá párosítható számokkal, arról nem is beszélve, hogy ha nagyon fáradt vagyok, vagy nagyon nyűgös, vagy nagyon ideges, vagy nagyon szomorú, akkor nagyjából semmi más zenét nem vagyok képes elviselni. Amolyan igazi lélek-simi a számomra.

Nade, hétfőig nem találkozom a kukoricákkal, akkor viszont újult erővel vetem bele magam a munkába. Ma itthon maradtam pakolni, mert arra már munka után sem időm, sem energiám nem volt az elmúlt két napban, holnap pedig költözés!!! A mai lesz az utolsó éjszakám ebben a lakásban. Holnap már az újban alszom! 

Ehhez társul egy szomorú hír: hétfőig nem lesz se netem, se tévém =( Próbáltam péntekre már beköttetni, de azt mondták, leghamarabb hétfőn délelőtt tud kijönni a szerelő. De legalább hétfőn, mire hazatérek a kukoricák közül, már lesz minden :)

  24 évesen megérem azt a napot, hogy kukoricát fogok címerezni. Jó, nem sír a szám, legalább valahova mehetek dolgozni, ahol fizetnek is érte, na de akkor is... Ma mentem szerződést írni, és hirtelenjében én éreztem magam kellemetlenül, amikor a többiek mondták, mikor születtek, és a többség kb. '95-ben látta meg a napvilágot. Most vagy az van, hogy szánalmasan öreg vagyok már, vagy az, hogy 24 évesen kukoricát címerezni ciki, csak éppen nem tehetek róla, de mifelénk ennél magasabb végzettséget (és munkatapasztalatot) igénylő álláslehetőség nem létezik. 

Na de éljen éljen, vár a busz holnap "reggel" 5:30-kor. Ja, és megtudtam, hogy 16:30-ra érünk haza. Ezt imádni fogom... :S

Az az egy dolog lelkesít, hogy legalább kapok némi pénzt augusztusra. Meg hogy megtapasztalhatom a mezőgazdasági munka örömeit :P

Holnap kezdődik az utolsó hét, amit a jelenlegi lakásomban töltök. Vagyis na, nem az én lakásom, én csak bérlem, de hát én nem vagyok hajlandó az "albérletem" kifejezést használni, mintha az kevesebb lenne. 

Régi vágyam teljesül ezzel a költözéssel. Két éve lakom a jelenlegi helyemen, akkor ez is nagy előrelépésnek számított, mivel a város legszéléről költöztünk ide. Onnan, ahol még busz se igazán járt. Abból a szemszögből maga volt a Paradicsom ez a mostani lakás, hiszen buszmegálló a ház mellett, boltok a közelben, belváros 15 percre busszal. De azért két év elteltével már tisztán és világosan látszik, hogy ez nem a legtutibb hely a világon. Azt sem mondom, hogy az új annyira fantasztikus lesz, de sok szempontból ideális. Itt ugyanis az a baj, hogy hiába viszonylag elérhető a belváros, akkor is minden messze van, még ha nem is irreálisan távol. De mondjuk egy buliból hazajönni, amikor már nincs busz, hát az kellemetlen. Persze, persze, van éjszakai járat. Jön egy háromnegyed egykor, és jön egy negyed háromkor. Slussz passz. És még ott a taxi. Legjobb esetben 900 magyar forint. Ha az ember spórolni akar, lehet jönni egy taxival többen, de azt a legtöbb taxis nem kedveli, főleg mert hiába egyezik a városrész, azért akkor sem lakom senkivel sem egy utcában, akikkel bulizni is járok. Valaki vagy ráfarag, mert gyalogolnia is kell, vagy többet fizetünk. Az éjszakai járat és a taxi mellett még ott van a hazasétálás. Ami kereken egy órát vesz igénybe, érintve nem túl bizalomgerjesztő környékeket is. Mondjuk ez sem éppen az, bár én nem vagyok egy félős leányzó, nem is ért még semmilyen atrocitás ezen a környéken, de beismerem, elég rossz a híre a helynek. 

A másik kellemetlenség, amit viszont szeptembertől júniusig napi szinten megtapasztalok, az az egyetem távoli elhelyezkedése. Elvileg jár innen pontosan oda busz, de annak a menetrendje megjegyezhetetlen és teljességgel logikátlan. Reggel fél hét és nyolc között jön három darab járat, majd fél kettő és fél négy között még három. Ha nem akkor van dolgom, hát bizony meg kell oldanom máshogy. A máshogy való megoldás pedig azt jelenti, hogy két busszal, egy teljes óra alatt jutok el az egyetemig, és ugyan így vissza. Pedig városon belül vagyok. Tudom, ne nyafogjak, mások messzebbről járnak be, de én meg lusta vagyok, amit betegségként kezelek :) Külön dühítő volt az elmúlt két évben, hogy egy két órás lyukasórában egyesek hazamentek enni, lábat lógatni, megírni egy elfelejtett beadandót, vagy bármi egyebet csinálni, nekem meg ez az idő pont arra lett volna elég, hogy hazajöjjek, és megforduljak. 

Na ez az, aminek péntektől vége szakad! Amióta elkezdtem egyetemi tanulmányaimat, arra vágytam, hogy olyan közel lakhassak a tanszékhez, hogy ne kelljen buszra, vagy bármi más járműre szállnom. És most végre sikerülni látszik a vágyam! Találtam egy lakást, ami mindössze két utcányira van attól az épülettől, ahol az óráim 99,99999%-a lenni szokott, és másfél utcára attól, ahol a maradék 0,0001% helyet kap. Ez nagyjából 3-5 perc sétát jelent, azaz akár két óra között, a szünetben is kivitelezhető egy gyors hazaszaladás abban a nem is túl ritka esetben, ha otthon felejtenék valamit. Hát ez volt az első számú szempont az új lakás keresésében.

Második nagy előny, hogy a belváros sincs messze. Na jó, ott már játszik némi tömegközlekedés, de az sem feltétlenül szükséges, teljesen kibírható távról van szó. Maximum 15 perc alatt le lehet ennyit sétálni, bár ez egy hóesős téli éjszakán még mindig nem hangzik túl barátságosan, de ebben az esetben a taxin való osztozkodás is kivitelezhetőbb, mivel nagyjából 5 különböző évfolyamtárs, és egyebek laknak majd tőlem 1-2 utcányira, akikkel gyakran járok bulizni. Az egyetemi bulikról nem is beszélve, ahonnan ezentúl pár perc lesz csak a hazaút, és nem a jól ismert teleportálós módszernek köszönhetően. 

Érdemes azt is megemlíteni, hogy az új lakás sok szempontból jobb, mint a régi. Van a mostani helyemen egy-két dolog, amit szívből gyűlölök. Az egyik ilyen a padlószőnyeg (vagy szőnyegpadló? van különbség?). Ez egy undorító találmány. Ki volt az az elvetemült barom állat, aki kitalálta, hogy olyan formában fogja szövettel borítani egy lakószoba padlóját, hogy azt ne lehessen mosógépben tisztítani? Miközben evidens, hogy pl. a ruháinkat (szintén szövet!) ki szoktuk mosni. Akkor azt, amin járunk, vajon miért nem kell? Hiszen rálépünk, akkor is, ha nem szokásunk cipővel a lakásban járkálni, de velem már megesett, hogy a liftből rohantam vissza a bent felejtett táskámért, nem egészen tiszta cipővel. Na meg nem tudom, ki hogy van vele, én azért nem mindig csak a konyhában szoktam enni, főleg este. Morzsa, lecsöppenő ketchup, leesett szaftos húsdarabka, stb., mind nyomot hagy. Lehet szivaccsal sikálgatni, de kiöblíteni lehetetlenség. És a legrosszabb: a hajszálak. Talán akinek rövid a haja (vagy egyáltalán nincs neki), az nem érzi hátrányát a dolognak, de az én hajam már azért igen hosszú, tekintve, hogy növesztem pár éve. Sok hajam van, bár sok ki is hullik, talán valami vitaminhiány lehet, nem tudom, de így is jó sok van a fejemen. Viszont a szőnyegen is. És képtelen vagyok felporszívózni. Összeáll sötét színű kis hálókká, amiről csak közelről láthat, hogy az bizony haj. Kicsit feljebbről nézve pedig úgy tűnik, hogy koszos, retkes, mocskos a szőnyeg. Bár végül is, ha látható hogy haj, akkor is azt jelenti, hogy koszos a szőnyeg. És lehet szedegetni kézzel. A szőnyegbe ivódott porról meg már ne is beszéljünk. Hát ennek péntektől VÉGE. Nincs több szőnyeg. Sőt, én semmiféle szőnyeget többé látni sem akarok. Olyat se, ami mozdítható. Emlékszem, még sok sok évvel ezelőtt a volt barátom beállított egy fertelmesen ronda vörös-szürke mintás szőnyeggel, amit a gyönyörű, új, világos színű parkettára terített, mondván, hogy így milyen otthonos a szoba. Hónapokig ment a harc, ahányszor kitette a lábát otthonról, én azon nyomban fogtam a szőnyeget, összetekertem, és igyekeztem eldugni valahova. Méretéből adódóan hamar kifogytam a rejtekhelyekből, és amúgy is, sajnos mindig megtalálta. 

További előnye az új lakásnak, hogy külön van a vécé és a fürdőszoba. Ezt már annyiszor emlegettem itthon, hogy a majd' négyéves fiam is mondogatja boldog boldogtalannak. Igaz, nálunk egyelőre nem okoz nagy fennakadást, hogy eddig egyben volt a két helység (vagy helyiség? na ez az, amit sosem tudok), mivel csak ketten vagyunk, de számomra akkor sem lesz sosem normális dolog, hogy ott végezzük a dolgunkat, ahol fürdünk vagy fogat mosunk. Miért is tartozna ez össze? Meg azért nálunk is tud néha problematikus lenni, ha pl. vendégünk van. 

Aztán ott van még a  tájolás. Jelenleg minden ablakunk Kelet felé néz, aminek szerintem az egyetlen előnye az, hogy én látom meg először az esthajnal csillagot, de ezzel nem igazán tudok mit kezdeni. Viszont szörnyű minden nyáron már hatkor arra ébredni, hogy a bokámon csorog az izzadtság, ráadásul (gondolom valami szoci takarékosság okán) az összes keleti fal 90%-ban csak ablakból áll. Mivel minden ablak ugyan abba az irányba néz, még szellőztetni sem lehet tisztességesen, így nyaranta áll a lakásban a meleg levegő. Pláne a nyolcadikon, hát rémes. Ellenben az új lakás déli tájolású, amiről szintén hallottam már sokaktól, hogy nagyon meleg tud lenni, de azért mégis, nem kapja úgy telibe a napot, és amúgy is, csak a negyedik emeleten van. Ráadásul nem is ablakok vannak, hanem ilyen kilépők. Nem erkély, de nem is ablak. Nem foglalják be az egész falat. Télen pedig az ilyen kilépők kiváltképpen alkalmasak olyan ételek és italok tárolására, amik már sehogy sem férnek be a hűtőbe. 

A környék pedig azon túl is sokkal jobb, hogy közel van az egyetemhez. Itt ugyanis valójában csak egy Tom Market és egy Match van a közelben. Oké, jó a Tom Market, én szeretem, de a másik... Néha kisebb agyvérzést kapok, amikor meglátom, milyen áron próbálnak rásózni az embereke megkérdőjelezhető minőségű termékeket. Leendő környékünkön azonban minden van, ami csak kell. Jól ismerem az ottani boltokat, hiszen szép számmal létező lyukasóráimban - jobb dolgom nem lévén - ott szoktam császkálni. Van minden: zöldséges (három is), húsbolt, pékség (kettő is), kisbolt, nagy bolt, tejbolt, Tom Market, fodrász, kozmetikus, fénymásolószalonok garmadája, és még ezen kívül is sok minden, amire szükség lehet (pl. cipész, cipzár javító, stb.). Ja, és kocsma, ami nem kocsma, hanem kisvendéglő, menüvel, meg még egy-két finom és olcsó fogással, na meg finom fröccsel, amit azért nem utasítanék vissza egy jó babgulyás után. Bár gulyásnak nem nevezném, tekintve, hogy nem marhából készítik, hanem sertésből, így ez inkább "babkondás" lehetne maximum, és már egy ideje nem is szoktam sertést enni, de mindegy, csirke is van :) 

Viszont most nyakamon a pakolás, ez az a része a dolognak, amit a legjobban utálok. Kezd olyan lenni a lakás, mint egy raktár, tele dobozokkal, zsákokkal meg miegymással. Muszáj volt már tegnap nekiállnom, mert keddtől mindennek a tetejében még dolgozni is fogok, megyek a kukoricák közé - igen, ennél jobb munkát 24 évesen, érettségivel a zsebemben nem találtam, még ennek is örülök -, szóval hajnalban kelés lesz, aztán munka munka munka. 

És azt hiszem, most folytatom is tovább a pakolást...